Minél többet tanulok és tapasztalok az emberről, annál jobban szembetűnik az, hogy milyen mértékben pusztítják az emberek önmagukat, és az egész világot. Ennek köszönhetően egyre nagyobb szakadékot érzek kialakulni, a már amúgy is meglévő mellé, hiszen mi emberek már amúgy is eléggé eltávolodtunk egymástól. Annyira éhezünk a társaságra és a szeretetre, hogy képesek vagyunk sértődöttségünkben még messzebbre lökni másokat.
Minél közelebb kerülök az emberekhez, annál távolabb is egyben...
Az egyik legnagyobb kihívást abban látom most, hogy megtaláljam az erőt, hogy feltétel nélkül tudjam szeretni az embereket, annak ellenére is, hogy merre tart a világ. Előbb-utóbb minden befektetett energia megtérül, és legyen bármilyen kicsi is az egészhez képest az enyém, talán lesznek olyanok, akiknek az életéhez valami többletet tudtam adni.
És talán egyszer az emberiség is felismeri, elismeri az egységét, és élni is fog, mint egység...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.